Az igazi nagypapámat (édesapám apukáját) sosem ismertem. Apukám 14 éves volt, mikor meghalt. Jókèpű volt, barna szemű, katona. Ilyennek ismertem a képekről, amiket láttam róla. Nem volt semmi emlékem róla, nem is lehetett. Mindig is vágytam rá, hogy megismerhessem. Nem sokat beszèltünk róla, legalább is a halála okáról nem.
Történt egyszer, hogy kimentem a mamámmal a temetőbe. A papa sírja egy tuja mellett van, és ott szoktam ülni, még a mama kapálta azt.
Valamiért éreztem a jelenlétét. Éreztem, hogy ott van velem és ez jó érzéssel töltött el.
Egyszer, amikor a suliból jöttem hazafelé, szinte úgy láttam a papámat, mintha élne. Ott ült mellettem a buszmegállóban és beszélgetett velem. Nagyon jó érzés volt, hogy ott ült mellettem, s fel sem fogtam, hogy nem is ülhetne ott.
Megdicsért milyen szép nagyra nőttem, és hogy mindig itt lesz velem.
Panaszkodott, hogy mindig fájt a feje. Szörnyen, a végén már elviselhetetlenül. Azt hitte, meg fog gyógyulni, mert már nem fájt neki. És azóta már nem is fáj.
Mikor hazaértem, anyu és apu a szobában beszélgettek. Én pedig megkérdeztem, hogy a papának miért fájt mindig a feje. Apu arca elkomorult, majd könnyek szöktek a szemébe. Nem tudhattam, mert soha nem mondták el, de a papa agydaganatban halt meg, s a végén már annyira kínozta a fejfájás, hogy alig bírt élni is.
Hozzáteszem, papát mindig látom. Egy képet is őrzök róla a pénztárcámban. Ha már nagyon hiányzik, elmegyek a sírjához beszélgetni vele. Nem mindig jelenik meg, de érzem, hogy velem van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése