A fekete árnyék

Sanyi bácsi egy otromba szomszédunk volt. Nem szerettem, mert goromba volt, s bármit csináltam, mindig rám szólt. Megpróbáltam elkerülni, amennyire lehetett, de szinte minden nap találkoztam vele. Sanyi bácsi nem csak engem szeretett cseszegetni, hamem a poharat is szerette emelgetni.

Sokszor szűrődtek ki a folyosóra veszekedèsek, és ez csak még nagyobb ellenszenvet váltott ki belőlem.
Nem volt öreg, a negyvenes éveiben járhatott.

Egyik nap, amint az iskolából jöttem haza, és mentem fel az emeletre, megláttam a mi Sanyibánkat a folyosón. Valamiért furcsa érzés kerített hatalmába, ès amint ránéztem, egy fekete árnyék vette körül. Nagyon megijedtem, mert nem tudtam mi a franc az.


Mikor hazaértem, elmesèltem anyának a tapasztalatomat, hozzátéve, hogy valami baj fog törtènni a morcos szomszédunkkal. Anyu először csak legyintett, mondván, biztos csak azèrt láttam, mert a napról jöttem be, ès nem szokta meg a szemem mèg a sötétebb folyosót.

Sanyi bá azon a héten meghalt. Nem volt beteg, nem volt semmi előjele a dolognak.

Kiderült végül, hogy egy átivott éjszaka után, kilyukadt a gyomra, ami amúgy is tele volt fekéjekkel. Mikor megtudtuk a hírt, anyukám lemerevedett arccal nézett rám, s onnantól hitt nekem. Vele megoszthattam azokat a dolgokat, amit mással nem mertem. Most is kicsit bizonytalan vagyok, ezzel kapcsolatban, de végre nyíltan tudok beszélni ezekről a dolgokról. Szkeptikusaim, ti pedig ikszeljetek ki inkább, úgy is kaptam eleget...

Papa

Az igazi nagypapámat (édesapám apukáját) sosem ismertem. Apukám 14 éves volt, mikor meghalt. Jókèpű volt, barna szemű, katona. Ilyennek ismertem a képekről, amiket láttam róla. Nem volt semmi emlékem róla, nem is lehetett. Mindig is vágytam rá, hogy megismerhessem. Nem sokat beszèltünk róla, legalább is a halála okáról nem.

Történt egyszer, hogy kimentem a mamámmal a temetőbe. A papa sírja egy tuja mellett van, és ott szoktam ülni, még a mama kapálta azt.

Valamiért éreztem a jelenlétét. Éreztem, hogy ott van velem és ez jó érzéssel töltött el.

Egyszer, amikor a suliból jöttem hazafelé, szinte úgy láttam a papámat, mintha élne. Ott ült mellettem a buszmegállóban és beszélgetett velem. Nagyon jó érzés volt, hogy ott ült mellettem, s fel sem fogtam, hogy nem is ülhetne ott.
Megdicsért milyen szép nagyra nőttem, és hogy mindig itt lesz velem.
Panaszkodott, hogy mindig fájt a feje. Szörnyen, a végén már elviselhetetlenül. Azt hitte, meg fog gyógyulni, mert már nem fájt neki. És azóta már nem is fáj.

Mikor hazaértem, anyu és apu a szobában beszélgettek. Én pedig megkérdeztem, hogy a papának miért fájt mindig a feje. Apu arca elkomorult, majd könnyek szöktek a szemébe. Nem tudhattam, mert soha nem mondták el, de a papa agydaganatban halt meg, s a végén már annyira kínozta a fejfájás, hogy alig bírt élni is.

Hozzáteszem, papát mindig látom. Egy képet is őrzök róla a pénztárcámban. Ha már nagyon hiányzik, elmegyek a sírjához beszélgetni vele. Nem mindig jelenik meg, de érzem, hogy velem van.

Legelső

Ha jól emlékszem, kilenc éves voltam, amikor az egész elkezdődött. Egyre nehezebben aludtam el, és folyamatosan egy férfi káromkodott a fejemben. Olyan szavakat mondott, amit senki sem használt a környezetemben, és magamtól nem igen ismerhettem.
Tegyük hozzá, hogy ez 2001-ben volt. Akkor még nem volt olyan gyakori az internet elérés, (legalább is nekünk még akkor nem volt) és filmekben sem hallhattam azokat a szavakat.

A lényeg, hogy napokig, hetekig nem tudtam rendesen aludni. Magát az embert, aki mondta a szavakat nem láttam, csak a hangját hallottam. Reszelős férfihang volt, kicsit rekedt, eléggè mély. Egyik nap már nem is bírtam elaludni, ezért elmondtam anyának, hogy egy bácsi a fejemben nagyon csúnyán beszél.
Anya, mint ilyen esetben jobb híjján, azt tanácsolta, hogy szóljak rá a hangra, hogy hagyjon békén. Menjen el, és ne mondjon nekem ilyeneket.

Becsuktam a szemem és ráparancsoltam a hangra, hogy hagyja abba a szitkozódást. Kislány vagyok még, és ezek engem nem érdekelnek.
A hang elhallgatott és a mai napig nem jött elő többet. Nagyon örültem neki, szinte meg is feletkeztem róla.

Tíz év telt el, én pedig tizenkilenc lettem. (Nem mellesleg édesanya is, de ez már egy másik történet.) Anyai nagymamámnál töltöttem egy napot, akit már nagyon régen nem láttam. Mikor a kisfiam és a párom is elaludtak, kimentem a konyhába a mamával beszélgetni. Szóba került minden, ami ilynenkor csak szóba kerülhet. Egészen hajnali háromig beszélgettünk.

A beszélgetést egy sor káromkodás zárta le. Ugyanazok a szavak, ugyanabban a sorrendben hangoztak el, mint ahogy azt tíz évvel azelőtt hallottam a fejemben. Mint a vulkán, törtek a felszínre a rég elfelejtett szavak. Kikerekedett szemekkel néztem a mamámra és megkérdeztem, ki szokta ezeket a szavakat mondani. Annyit mondott, hogy a mostohapapám.

Tudni kell, hogy 1995- ben halt meg. Én sosem találkoztam vele. Bár akkor már három éves voltam.

Igaz, kellett tíz év, hogy kiderüljön, mégis ezt tartom a legelső élmènyemnek a túlvilággal.

Előszó avagy ha valaki hallgatóságra talál

Sziasztok!

Bár nem szívesen beszélek a témáról, mégis látok és hallok olyan dolgokat, amiket más nem. Vagy látja és hallja, csak letagadja, vagy nem beszèl róla. Èn is sokáig elhallgattam a dolgot a világ elől, mert akiknek elmeséltem, azok vagy kiröhögtek, vagy nem hittek nekem.

Nem véletlenül vagyok a horror megszállottja. Kicsi korom óta látok és hallok dolgokat. Fogékony vagyok a túlvilági jelenlétekre és hiszek is bennük. Elvégre kell lenni valaminek a halál után is.

"Amit megtanultál a tiéd marad, az benned rejlik. A tudás, amit megszerzel, a tapasztalataid és az élményeid, érzéseid a halálod után semmissé válnának?"

Picúr barátom szavai, amik mélyen elgondolkoztatnak. Picúr elég spirituális személyiség, akit a munkám során ismertem meg. Kamionsofőr.

Igazat kell adjak neki. Mert hová is kerül az emberi "lélek" halála után.

Van egy kutatás, ami azt bizonyítja, hogy az emberi lélek 21 gramm. Annyival leszünk könnyebbek halálunk pillanatában. De ez persze megmagyarázható biológiai folyamatokkal, kutatásokkal stb...

Ha nem is lehet megmèrni a lelkünk súlyát, biztosan van. Elvégre te is biztos éreztél már lelkiismeret fúrdalást. Persze a tudomány a földbe döngöli az okkultizmust, a paranormális dolgokat és persze azokat is, akik hisznek bennük. Ha meghalunk, valaminek történni kell. És vannak olyan lelkek, amelyek visszajárnak. Nem feltétlen gonosz szándékkal.

Miért is kezdtem bele ebbe a blogba? Mi volt az, ami miatt mégis elmesélek nektek pár dolgot,  amit átéltem?

Az egész egy Facebook poszttal kezdődött. Végre találtam hallgatóságot, akikkel megoszthattam pár részletet abból, amit átéltem. És nem nevettek ki. Hittek nekem. Nem éreztették velem, hogy hülye vagyok, akinek túlbuzog a fantáziája. És ez nagyon jól esett.

Persze, biztos lesznek olyanok, akik hitetlenkedni fognak és meg is van rá minden joguk. De ha csak egy ember is van, aki hisz nekem és meghallgat, írni fogok. Leírom az élményeimet, a reakcióimat és a tapasztalataimat.

A két felbújtó pedig nem más mint Sziny Ke és Lola Rose JB. Lányok, ha csak ti ketten fogtok olvasni, már az megéri nekem. Köszönöm a kezdő lökést!

A blogon javarészt az én tapasztalataim lesznek olvashatók. De emellett más paranormális történeteket is olvashattok, illetve listát a kedvenc szellemvárosaimról, és ki nem maradhatnak az összeesküvés-elméletek sem, melyeknszerves részét képezik az életemnek.

Kezdjünk is bele az első élményembe.

Kellemes olvasgatást és borzongást kívánok.

Heather